Lövésem sincs

Már oda se figyel az ember, amikor mondják, hogy mire hány milliárdot fogunk költeni. Minek is számolgatnám, úgysincs hozzá semmi közöm. Ámbár tulajdonképpen az én pénzem is az, amit erre-arra herdálnak, de hát még helyi szinten sincs az átlag polgárnak befolyása a kisebb-nagyobb döntésekre. Megválasztottuk magunk közül az okosokat, akik értenek hozzá, helyettünk is gondolkodnak, végül is ez roppant kényelmes, az ember csak nézi innen kívülről a történéseket, nem kell a köz ügyeivel bajlódnia, készen kapja a megoldásokat. Aztán vagy tetszik neki, vagy nem, de ez már az ő baja. 

Egyre sűrűbben fordul elő, hogy nem tetszik. Annyira gyakran, hogy felsorolni lehetetlen lenne. Tulajdonképpen ha azt kérdeznék, mi az, ami tetszik, arra sokkal könnyebb lenne válaszolni: semmi. De tényleg, semmi a világon. Itt van például ez a legújabb marhaság, az össznépi lőtér-program. Ha indoklásként azt mondanák arra, hogy miért, hogy csak, hát még az is értelmesebb lenne, mint az, hogy ennek bármi köze is lenne az egészséges életmódhoz. Számomra már az is abszurd, hogy a sakkot is sportnak titulálják, a lövészet még ennél is elképesztőbb. Mitől sport az, hogy emberek állnak vagy fekszenek és egy céltáblát igyekeznek eltalálni? 

Boldogult fiatalkoromban még a brigádmozgalomnak köszönhetően én is megfordultam néhány lövészeti versenyen. Egy hosszú, sok lépcsőházas panelépület pincéjét kinevezték lőtérnek, és ott mértük össze a tudásunkat, később volt szabadtéri lövészet is, egy hajdani homokbányában, de soha senki nem állította, hogy mi most sportolunk. A verseny végén összesítették a találatokat, és aki a legtöbbet érte el, az a brigád lett a győztes. Már nem emlékszem, hogy kapott-e valamit, lehet, hogy semmit, de nem is ez volt a lényeg. Jól szórakoztunk és kész.Egyébként ugyancsak a brigádmozgalom keretében jártunk színházba is, meg ástuk a csónakázó tavat, de arra se mondta senki, hogy sport lenne. A helyi MHSZ-ben aztán működött egy lövészklub, ma is megvan, járnak is versenyekre, a valamilyen listán bizonyára a sportklubok között szerepelnek, ettől még nem lesznek sportolók. Egy fajta szabadidős elfoglaltság, nagyjából olyan, mint a rejtvényfejtő klub tagjának lenni. Ezek szerint az is sport?

Igazából el nem tudom képzelni, kinek és hogyan keletkeznek a fejében ezek a bizarr ötletek. Miért pont lőtér? Miért nem tekepálya, vagy ugróiskolát minden parkolóba? 

Motiváció

Tegnap magából kikelve jött haza lányom a munkahelyéről. Hogy mikor lesz a népszavazás, mert ő el akar menni és arra szavazni, hogy ide aztán egyetlen migráns se tegye be a lábát. Én meg csak pislogok, hogy mi van? 

Hallotta, hogy minden magyartól havi ötezer forintot le fognak vonni, dolgozótól, nyugdíjastól egyaránt, mert így kell támogatnunk a menekülteket. És ő kikéri magának, majd ő eldönti, hogyha adni akar valakinek valamennyit, hogy ki legyen az és milyen célra szánja, mégis, mit képzel az unió? 

Hol olvastad ezt? - kérdezem, mire ő: Hát már mindenki erről beszél. És persze mindenki mélységesen fel van háborodva. 

Ügyes. Nem is kell hozzá több, csak néhány koholmány, fölösleges hivatalosan megerősíteni, éppen elég, ha szájról szájra terjed. Ha arról lenne szó, hogy mindenki kap valamilyen okból havi ötezer forintot, nem mondom, nyilván annak is örülnének, de hogy elvesznek ötezret? Ez vért kíván! 

És mégis, mikor fog ez megtörténni? - kérdezem. Mire ő: Hát ha kevesen megyünk el a népszavazásra. 

Aha. Itt a recept, így kell szavazót vásárolni. Megfelelő motivációval bármit el lehet érni. Érveknek, okos beszédnek helye nincs, az emberek zsebét kell megcélozni. Elveszik a kultúrádat, elveszik a munkádat - ezek nem váltottak ki átütő sikert, most megvan a biztos módszer. Elveszik a pénzedet! 

Nem kell hozzá jósnak lenni, özönleni fognak az emberek a népszavazásra. 

A Spéder-jelenség

Bevallom, sokáig nem is hallottam erről a Spéderről. Néhány héttel ezelőtt egy kormányszóvivői tájékoztatón kezdte el valaki feszegetni a Spéder-kérdést valami pénzszállítás kapcsán. Még a neve is ismeretlenül csengett számomra, először Spílernek értettem, na de az utóbbi időben annyit hallok róla, hogy kezd a könyökömön kijönni. Merthogy szegény Spéderre megadták a kilövési engedélyt. Most már tényleg a kelleténél többet tudok róla, például, hogy Lázár jóbarátja, tán szomszédja is, aki egy volt a mi kis félisteneink közül, na de most őt is utolérte a sorsa, már megkapta a sugallatot a célzóstáb, hogy a sarkára kell irányozni. 

Most tele van  vele az internet, mert neki maholnap vége lesz, a vagyonvesztése mellett (ami ráadásul másokat is érint, mert bankja is van szegény embernek) előbb-utóbb az Indexből is kiforgatják. Mit is tegyen a földi halandó ilyen hírek hallatán? Kezdjem sajnálni Spédert talán? Azért annyi fantáziám még nekem is van, hogy odáig nem kellene elmerészkednem, hogy szánakozzak, az ilyen Spéder-félék nem úgy mennek tönkre, mint te vagy én, hogy földönfutó leszel, ők valahogy úgy esnek ki az isten kötényéből, hogy még véletlenül se üssék meg magukat. Csak annyira vesztesek, mint afféle száműzött király, aki elvesztette ugyan a trónt, de azért a javak tetemes része biztos helyen van, amiből futja neki a holtomiglan tartó trónkövetelésre. 

Szóval Spéder most fölzárkózott Simicska mellé, eggyel több kegyvesztett a palettán, na de vannak még bőven a húsosfazék mellett, nagy a tolongás, most pláne, mert a hagyomány szerint a hűtlenségi perek áldozatainak javait elnyerhetik a kegyencek. Attól persze nem kell tartanunk, hogy egészen véletlenül nekünk is leesik valami a nagy osztozkodásban, mint ahogy bennünket nem fenyeget az a veszély sem, hogy úgy járunk, mint Spéder vagy Simicska. 

Pedig most éppen azt fejtegetik itt-ott, hogy a Spéder-jelenség tulajdonképpen üzenet a társadalomnak. Azt mondta Csintalan ma este, hogy ez az üzenet az egész társadalomnak szól, azt kell belőle érteni, hogy senki sincs biztonságban, mert ha megneheztel ránk a hatalom, mi is úgy járhatunk, mint a Spéder. Hát ezen csaknem elkezdtem nevetgélni. Ha valakin eluralkodna az aggodalom és félve nézne körül, hogy ugyan mikor fog ő is úgy járni, hát ezennel megnyugtatom, hogy a hatalom jóvoltából nekünk nem nagyon van félni valónk, köszönhetően annak, hogy összes javaink nem érnek fel egy ilyen Spéder-féle kutyaóljának értékével, csekély a valószínűsége, hogy bárki számára kihívást jelentene, hogy bennünket mindenünkből kiforgasson. 

Ami persze nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyunk, Valóban üzenget a hatalom, ráadásul nem most kezdett üzengetni, már jó ideje kapjuk a félre nem érthető üzeneteket, talán végre ideje lenne megérteni. Nem attól kellene félnünk, hogy úgy járunk, mint Spéder vagy Simicska, hanem hogy úgy fogunk járni, sőt, még rosszabbul, ahogyan már évek óta járunk. 

Ha teheti, teszi

Az esetnek nincs országos jelentősége. Sőt, egyáltalán nincs jelentősége, hacsak az nem, hogy jól példázza, hogyan fosztogatja a közös kasszát az, aki helyzetbe kerül. Tulajdonképpen szót se érdemelne a hír, hogy egy város képviselő-testületének fele elutazott több napra Münchenbe, hogy részt vegyen egy konferencián. A téma a szennyvízkezelés és a hulladékgazdálkodás. Meghívták őket, hát elmentek. Természetesen közpénzen. Hogy mit kerestek ott, nem kérdezi senki. Pedig megkérdezhetné. 

Az önkormányzatok már nem foglalkoznak se a szennyvízkezeléssel, a hulladékgazdálkodás se hozzájuk tartozik már, ezzel az erővel a balettáncosok szakmai tanácskozásán is részt vehettek volna. Értelme semmi, haszna semmi, viszont vélhetően jól érezték magukat. Költségeiket a közösség fedezte, még csak nem is került borzasztóan sokba, hiszen csak ide, a szomszédba utaztak, ezzel az erővel rendezhették volna ezt a konferenciát Új-Zélandon is. Az elszámolás nyilván rendben van, nincs az az ellenőrzés, amely hibát találna benne. 

Jönnek és mennek a delegációk. A legalsóbb szintektől a legmagasabbakig. A résztvevők tapasztalatokat szereznek, olyan tapasztalatokat, amelyekre se nekik, se másnak soha semmi szüksége nem lesz. Meg se fordul a fejükben, hogy egy-egy ilyen lehetőségre nemet is lehetne mondani. A költségvetésben van rá fedezet.

Eközben persze van, amire egyre kevesebb jut.  Mert jól kell gazdálkodni. meg kell nézni, mire mennyit költünk. A sérült gyerekek korai fejlesztésének támogatását például drasztikusan csökkentette a település, szó nem érheti a ház elejét, elvégre nem kötelező, hanem önként vállalt feladata az önkormányzatnak. Ha nem telik rá, hát nem telik. 

Rendet kellene már tenni a közpénzek terén. Legyen szó akár a legfelső szinten elkótyavetyélt milliárdokról, akár a legalsóbb szinteken eltapsolt milliókról. Mert ez is, az is a közösségé, amit sokkal jobban kellene felhasználni. 

A szükség törvényt bont

Iványi Gábor már megint kiviselte magát. Látogatást tett a déli határnál lévő tranzitzónában, hogy felkeresse az ott várakozókat. Ha már ment, nem ment üres kézzel, olyasmit vitt, amire igencsak nagy lenne a szükség, egyebek mellett négy mobil wc-t szeretett volna letenni, de a helyszínen kiderült, ez nem lehetséges. 

A várakozók - nevezzük őket így - nem állampolgárai se a magyar, se a szerb államnak, egy igen ügyes megoldással sikerült olyan helyet találni számukra, ahol senkinek sincs velük szemben semmiféle kötelezettsége. A senki földjén jár nekik a levegő, a világosság, azon felül semmi, úgy oldják meg az életüket, ahogy tudják. Nyilván megoldják, az ember találékony. Emellett persze vannak arra kijelölt karitatív szervezetek, amelyek a gondoskodást elvégzik. Hogy a gondoskodásba mi tartozik bele, az nem derült ki, de egy egészen biztos: wc nincs a zónában. Nem véletlenül nincs, állítólag nem lehet, mert az már építmény, és a senki földjére ilyesmit senki se telepíthet. Lehetne létesíteni magyar vagy szerb területen, de úgy tűnik, ez a probléma egyik államnak se fontos. 

Eszembe jutott Miska bácsi, akit '45-ben elhurcoltak málenykij robotra, ő mesélt az útról, a különféle táborokról, a körülményekről, a latrinákról - érdekes, hogy a latrina fontosabb eleme volt egy-egy ideiglenes tábornak, mint akár a barakk, és még így is gyakoriak voltak a járványok. De olyat nem mesélt, hogy az embereknek ott és úgy kellett elvégezniük a dolgukat, ahol és ahogy sikerült. Talán volt erre valamiféle szabályzat? Ki tudja? 

A tranzitzóna speciális hely. Akik ott vannak, senki se hívta őket, saját elhatározásukból jöttek, nem ígért nekik senki semmit. Senki se integet utánuk és senki se várja őket a másik oldalon. Nem tudni, meddig maradnak ott és hogy utána mi lesz velük. Ők se tudják. 

Iványi Gábor most botrányhőssé lépett elő. Megjelent a mobil wc-ivel és nem volt hely, ahová letegye. Nem a migrációt támogatta, nem a kvótaellenes magyar törekvéseket ásta alá, mindössze egy olyan problémát próbált megoldani, amely alapvető emberi probléma. Ráadásul nem fondorlattal tette, előzetesen levelet írt az illetékes minisztereknek, amelyben közölte szándékait. Egyik helyről kapott választ, abban közölték, hogy őrá ott semmi szükség, a megoldás jó kezekben van, a másik helyről még csak nem is reagáltak. Mellesleg nem akart ő egyéni akciót lebonyolítani, hívta a történelmi egyházak képviselőit is, hogy tartanának vele, de ebben sem járt sikerrel. A kérdés pedig kérdés marad: megoldja-e valaki a senki földje legalább minimális komfortosítását? 

Kiben mi lakik?

Időnként elképedek a Facebookot nézegetve, pedig én csak azt látom, amit az ismerőseim közzétesznek, így meglehetősen szűrt információkkal rendelkezem. A minap valaki közzétett egy költeményt, amit valaki a Facebookon publikált Orbán Viktor születésnapja alkalmából. Ott volt a poéta neve is, nem volt túl nehéz rálelni az adatlapjára. Kíváncsi lettem rá, ki lehet ő. 

Pomázon él és rokkant nyugdíjas, özvegy is, viszont van neki 1179 ismerőse - mindez nem árul el róla túl sokat, csak adat. Több fotót is közzétesz, látható kalapban, kalap nélkül. A fejlécben egy fotón ő látható Kósa Lajos oldalán a Parlamentben - hogy mit keresett ott, el nem tudom képzelni, nem is valószínű, hogy fontos. Csak neki az, de neki nagyon. Na és persze ott a legfőbb vezér fotója is, és ha a bejegyzéseket olvassuk, azokból az derül ki, hogy az imádat nem új keletű, már évekkel ezelőtt is túláradó köszöntőket tett közzé a bálvány születésnapja alkalmából. Míg három éve azt írta: köszönjük, hogy van nekünk, köszönjük, hogy a népért él, most már úgy kezdődik a vers: Tán Isten küldte őt ide, a Földre...A verset pedig a rajongótábor kommentjei követik.

Honnan, miből táplálkozhat ez a lelkesedés? Más lehet arrafelé a levegő? Érthetetlen. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat a híreket halljuk, hát hogyan lehetséges az, hogy ennyire másként érzékeljük a valóságot? Mintha A vakok országába tévedt volna az ember, ahol az a természetes, ha nem lát, ha pedig mégis, akkor úgy vélik, meg kellene fosztani ettől a rendellenességétől. Hiszen erre semmi szükség, ez valamiféle abnormalitás. 

Lehet más?

Nincs nagy visszhangja, pedig megérdemelné, hogy legyen. Az egyik parlamenti párt társelnöke - nem mellékesen alapítója - lemondott párton belüli tisztségéről, a nyár végén pedig parlamenti mandátumát is visszaadja. Ez nem szokványos esemény, magyar politikus ilyet nem szokott tenni, ha elnyeri a képviselőséget, akkor ott általában berendezkedik, beviszi a rokonságot is, kiépíti a maga kis birodalmát, mintegy arra készülve, hogy onnan is fogják eltemetni. Én egyetlen ilyen esetre emlékszem, ő is LMP-s volt, egy nő, a nevére sajnos, nem emlékszem, de ő se várta meg a ciklus végét, hanem felállt és távozott. Egy ilyen döntés el kellene, hogy gondolkodtassa a közvéleményt, de nálunk ez nem így működik. 

Persze, van, aki meg akarja magyarázni. Érdekes véleményeket olvasni: nyilván kevesebbet keres képviselőként, mint amennyit ügyvédként kereshet. Egy másik annyit fűz hozzá: biztos tele van már a zsebe. A harmadik mintha Schiffer jövőjéért aggódna, azt kérdezi: és mit fog csinálni? Elmegy buszvezetőnek? És természetesen többen úgy vélik, a dolognak semmi jelentősége, egy jelentéktelen politikai tényező egyik ismert arca eltűnik, ettől semmi sem fog változni. Ráadásul vannak, akik szerint az LMP valójában Orbán teremtménye, csak arra jó, hogy kevesebben legyenek a valódi demokratikus oldalon. Mert a valódi demokratikus oldalt Gyurcsány jelenti, meg némiképp az MSZP, na de az LMP az nem is igazi párt.

Tény, hogy vidéken ha van is, alig látszik az LMP. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ne volna iránta érdeklődés, sokkal inkább azt jelenti, hogy nem fordítottak elég energiát a párszervezésre, nem használták a bevált fogásokat, a könnyen érthető jelszavakat. Ha valaki vidéken LMP-szimpatizáns, nincs hova mennie, nem találja meg a hasonlóképpen gondolkodókat, nincs fórum, nincs rendezvény, nincs pártiroda, marad tehát az országos szervezet, jó esetben választásokkor a szavazólapon lesz valaki, aki a párt színeiben indul és lehet rá szavazni. Hogy ilyen feltételek mellett mégis bejutottak a parlamentbe, az óriási eredmény, arra utal, hogy sokkal több hívük van szerte széjjel, mint amennyit bármelyik közvélemény-kutató mér. 

Már megkezdődött a fúrás: most aztán az LMP bárkivel kész lesz szövetkezni. A maradt vezetők ezt cáfolják, miért lenne kész? Miért menne most másfelé, mint amerre eddig ment? Mi változott? A társelnök felállt, ennyi. Nem másik pártot alapít, nem kilép a pártból, nem fordít hátat a politikának, csak hátrébb lép. Érteni vélem. Tiszteletre méltó az elhatározás. A párt nem szűnik meg, nem lesz gyengébb. És talán tényleg lehet más a politika...

Csak nevetünk

Érdekes a magyar lélek. Itt élünk egy katasztrofális országban, és ahelyett, hogy sírnánk vagy dühöngenénk, nagyokat nevetünk a saját nyomorúságunkon. A plakátokból is viccet csinálunk, a hozzá nem értő hajlamos azt hinni, hogy a magyarok boldogok, hiszen egyfolytában hahotáznak. Valójában persze erről szó sincs, csak éppen ilyen a természetünk, hogyha tehetetlenek vagyunk, poénokat gyártunk. Jobb lenne, ha reggeltől estig mérgelődnénk? Csoda tudja. Tény, hogy legalább kisebb a gutaütés esélye, és ez is valami. 

Hogy a külhoniak úgy vélik, a magyarok lényegében felhőtlen, vidám emberek, akik majd kicsattannak az elégedettségtől, az hagyján, de hogy a saját vezetőinket is megtévesztjük, az már baj. Úgy nyilatkoznak széltében-hosszában, amiből arra lehet következtetni, valóban azt hiszik, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, amit tesznek, azt megtehetik, sőt, még többet is, elvégre nem kell minket komolyan venni. Bátran nyüvik a fákat a Városligetben, átépítik a Budai Várat a saját ízlésük szerint, szétosztogatják maguk között a javainkat, a földjeinket, a pénzünket, stadionokat építenek minden sarokra, félkézzel változtatnak törvényeket, legyen az alaptörvény vagy bármi más, úgy általában azt a látszatot keltik, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Övék az ország, mert övék a hatalom. 

Nagy marhák vagyunk, hölgyek és urak, hogy ezt nem láttuk előre. Ki merte volna ezt feltételezni, hogy valaki ilyen pofátlan hatalomgyakorlásra vetemedik? Meg sem fordul a fejükben, hogy nem ők a legokosabbak, hogy bármilyen változtatáshoz annak is lenne esetleg véleménye, akit közvetlenül érint. Nem számít, majd ők megmondják, mi hogy legyen, kezdve azon, hogy mit tanuljanak a gyerekeink az iskolában. Mert ők jobban tudják, naná. 

Most éppen a népszavazásra próbálják buzdítani a népet, hát ahogy tapasztalom, nem nagyon hoz a dolog senkit izgalomba, leszámítva a határon túliakat, majd ők elintézik nekünk, hogy megfeleljünk a kormány elvárásainak. Majd kitalálnak valamit, hogy 2018-ban is megfelelő számú szavazójuk legyen és újra megválasszák őket? És mi majd hagyjuk? Legfeljebb nevetünk egy jót azon, hogy már megint így jártunk...

Szar ügy

Szörnyűséges gaztettet valósítottak meg dunaújvárosi pedagógusok. A napokban a városi internetes portál megzengette, hogy az egyik városi általános iskola pedagógusa egy csapatnyi harmadikos fiúcskát arra kényszerített, hogy kitakarítsák az iskolai wc-t, és ezzel lábbal tiporta az emberi méltóságukat. A szülők ezen felháborodtak és elégtételt követelnek. 

Ami számomra az esetről kiderült, az annyi, hogy az említett drága gyermekek azzal csapták agyon az időt, hogy egyik társuk holmiját - a szandálját - tréfásan elorozták és beleforgatták azt a wc-ben található emberi végtermékbe. A mulatságnak a takarítónők vetettek véget, akik ezt a fajta humort nem értékelték, és fellázadtak, mondván, tüntesse el a nyomokat, aki csinálta. A gyerekek fölött diszponáló pedagógus kisebb nyomozást indított, ám ez nem vezetett eredményre, a tettes nem jelentkezett, ezért hát úgy döntött, a kollektív bűnösség elvét érvényesíti, és az esemény résztvevőit közös takarításra kötelezte. Amint a hírek arról beszámoltak, a takarítási akciót felügyelték, ám nem biztosítottak védőfelszerelést - ezek szerint kellett volna kesztyűt, maszkot, szkafandert, a fene tudja, mit a rendelkezésére bocsájtani a kis huncutoknak. 

Nem tudom, hol tart most az ügy, állítólag időközben kiderült, hogy az elkövetők nem is azok voltak, akik végül megkapták a büntetést, persze ez is csak feltételezés, azt hiszem, a Nemzeti Nyomozóirodát még nem volták be, de hát ami késik, nem múlik, eljöhet még az is. Mi a kérdés tulajdonképpen? Az, hogy ki piszkított oda, vagy az, hogy ki alkalmazott egy otthagyott kupacot? Arról a gyerekről egyáltalán szó se esik, aki az események középpontjában lévő szandál tulajdonosa, és aki ezek szerint céltáblája az ehhez hasonló gyermeki tréfáknak. 

A kommenteket olvasva az ember elgondolkodik. A hozzászóló szülők általában biztosak benne, hogy az ő gyermekük jól nevelt, ilyesmit sose tenne, tisztán hagyja maga után a wc-t, ezért azon háborognak, miért kell a mintagyerekeknek mások neveletlen, büdös kölykének a piszkát takarítania, különben is, azért van a takarítónő. A harcosabb szülők a pedagógus és a takarítónő eltávolítását követelik, az iskola igazgatója vizsgálódik, lehet, hogy maholnap uniós szintre kerül a kérdés, elvégre gyerekeket aláztak meg, akik minden bizonnyal megálltak a fejlődésben. Megnyugtató, hogy az igazán nagy horderejű kérdésekben - mint amilyen ez is - a társadalom képes hallatni a hangját. 

Botrány a köbön

Nem vagyok szegedi, még csak nem is ismerem a várost, így fogalmam sincs, milyen hely lehet az a Cserepes-sori piac. Botka Lászlót se ismerem, de azért nem lehet egy rossz polgármester, ha már több cikluson keresztül meg tudott maradni. A Cserepes-sori műbalhéról az Echo TV-ből értesültem, és bár utána igyekeztem informálódni, megint meg kell állapítanom, hogy az ellenzéki kommunikáció meglehetősen rosszul működik. Lényegében nincs is.
A Szabó Bálint nevű showmen már második napja különféle műsorszámokat ad elő - persze régebb óta csinálja, de most jutott el arra a fokra, hogy már stábokat is visz magával. Az történt, hogy tegnap erőnek erejével be akart hatolni a polgármesterhez, ám ott egy tiltakozó titkárnővel találta magát szemben, aki utóbb kissé sikoltozott is, erre kihívták a rendőrséget. A rendőrök jöttek és annak rendje-módja szerint megtisztították a területet, elvitték a vehemens ügyvédet a fogdába. Erről a kalandjáról érzékletes előadást tartott, miképpen zárták be megannyi levetkőztetett (?) migráns közé, mekkora helyre. Hogy mit kapott enni, azt sajnos, nem mesélte el, pedig érdekelt volna. Börtönélményeit egy, a kezén fénylő bilinccsel illusztrálta és közben veszettül ajvékolt, hogy így Virág elvtárs meg úgy Virág elvtárs, aztán médiakísérettel be akart vinni valami aláírásokat a polgármesternek. Persze pont akkor, amikor díszközgyűlést tartottak, ahol a polgármester javában beszédet tartott.
Ekkor előkerült egy szerencsétlen ember, látszani nem látszott, talán közterület-felügyelő, aki azt találta mondani hősünknek, hogy oda bizony nem mehet be. A sztár - aki nem mellesleg ügyvéd - ráugrott a  nagy lehetőségre és föltette a kérdést a közkatonának, milyen jogszabály rendelkezik úgy, hogy ő oda be nem mehet vagy ki mondta ezt neki? A kérdezett erre szelíden azt felelte, hogy " Hát a vezetőség, a polgármesteri hivatal vezetősége."
Számomra itt érkezett el a csúcspont, mert hogy még a vezetőség is bejöjjön a történetbe, ez azért több volt, mint amit reméltem. Tovább is van még, mert a jogvédő mégiscsak betüremkedett a díszbeszéd kellős közepébe, Botka javában mondta a szépeket talpig valami nyakékben, a jóember meg letette elébe a paksamétát, már azt hittem, ő is rögtönöz egy beszédet, de azt kihagyta. Természetesen az érintett kereskedőkön kívül a helyi Jobbik, a Fidesz és a KDNP is lelkesen asszisztált a produkcióhoz. Csak úgy játszásiból képzeljük el azt a szituációt, hogy Orbán Viktor beszédet mond mondjuk a Nemzeti Múzeum előtt, mikor is valaki nekiáll ott jópofáskodni. Hát tényleg nem viszi el a rendőrség, mert a TEK lövi szitává még félúton.
Szabó Bálint talán folytatja a háborúját, talán nem, fogalmam sincs. De azért ha már országos hírt csináltak ebből az esetből, nem kellene végre megszólalnia a másik oldalnak is? Ha legalább az kiderülne, hogy alapvetően mi is ott a probléma, mert azt nem sikerült megtudnom, csak annyit, hogy megemelte az új piacvezető a helypénzt, amit a kereskedők sokallnak, fenyegetőztek, hogy ők bizony nem, erre fölmondott nekik a piacos, de semmi több, és ettől nem igazán leszünk okosabbak. Kinek van igaza, vagy egyáltalán van ott bárkinek is igaza? Engem most már nagyon érdekelne, főleg, miután a vezetőség így kiviselte magát...

Alkalmas vagyok

Nem tetszett a kényszer, de nem volt mit tenni, terrorizáltak, hogy vagy sürgősen megejtem a foglalkozás-egészségügyi vizsgálatot, vagy nem dolgozhatok, hát egyik nap átvitt a fiam a szomszéd városba a kijelölt orvoshoz.
Hogy miképpen lett éppen ő az a kijelölt orvos, azt nem tudom, a cég nyilván vele kötött szerződést - igaz, hogy elvileg ezt nagyon sokan végzik, itt az utcánkban lévő rendelőintézetben is, de hát ide ugye nem mehettem. Kóvályogtunk egy darabig az épületben, végül megtaláltuk, szerencsére nem voltak sokan, elég hamar bejutottam. Azt gondoltam, megkérdik, hogy vagyok, kapok egy pecsétet és kész. Ehelyett töviről hegyire átvizsgált, kikérdezett, méricskélt, hány centi, hány kiló vagyok, mennyi a vérnyomásom, csinált EKG-t, olvastam neki tábláról, papírról, szóval éppen csak meg nem műtött. És persze szüntelenül kérdezgetett, hogy ez rendben van-e, az rendben van-e, naná, hogy minden rendben, ez a hely nem az a hely, ahol őszintének kell lenni. Végre befejezte, adott egy papírt, hogy egy évre alkalmas vagyok.
Ez azt jelenti, hogy egy év múlva megint ez a tortúra. Magyarázza már meg valaki, mire jó ez az egész? Egyáltalán kinek az érdekében történik? Ha mondjuk vagyok olyan eszeveszett, hogy elszegődök betont talicskázni, az első tíz percben ki fog derülni, hogy képtelen vagyok rá és úgy rúgnak ki, hogy a lábam se éri a földet. Valóban ehhez egy külön vizsgálatra van szükség? Ha legalább érteném a szükségességét, a célját, megbarátkoznék vele, de így nem tudom elfogadni. Az lehetséges, hogy dolgozom valahol, ahol egyszer csak úgy döntenek, hogy holnaptól ne az legyen a munkám, ami volt, hanem valami más, de kérdés, hogy fizikailag el tudom-e látni az újabb feladatot, hát jó, tényleg, nézze meg egy orvos, hogy szabad-e ezt megtenni egy emberrel. De hogy azt, amit évek óta csinálok panasz nélkül, csinálhatom-e tovább, azt miért egy orvos képes csak megítélni, hát ezt elég nehéz elfogadni.
A poén persze nem ez. Megvan a papírom, a zsebemben hordom már két hete, de a kutya se kérte még tőlem. Lehet, hogy nem is fogják?

Évszázadok alatt mit sem változunk?

217 éve május 20-án született Honoré de Balzac. Két évszázad nagy idő, de ha műveit olvassuk, láthatjuk, hogy az ember semmit sem változott.

1799. május 20-án született Honoré de Balzac francia regényíró, a francia realista regény egyik megteremtője, a világirodalom legjelentősebb szerzőinek egyike. Írásai remekművek, amelyek a ma embere számára is élvezetes olvasmányt nyújtanak és nem kevés erkölcsi tanulságot is kínálnak. Elveszett illúziók című regényfolyama 95 hosszabb-rövidebb regény és elbeszélést tartalmaz, köztük olyan remekművekkel, mint a Goriot apó, a Modeste Mignon, A labdázó macska háza vagy A harmincéves asszony. Bár meglehetősen kritikus volt a kor emberével, akit – mint fogalmazott – semmi más nem érdekel, csak a pénz, ő maga is vagyonra szeretett volna szert tenni. Ennek érdekében különféle vállalkozásokba fogott, amelyek rendre sikertelennek bizonyultak, így vagyona nem, adóssága annál inkább gyarapodott. Részben ennek is köszönhetjük gazdag életművét, hiszen pénzügyi kényszer is vezérelte szinte korlátlan munkabírását. 

A rejtvény megfejtésének soraiban egy Balzac-idézet található. 

A rabló, aki ott se volt

Kicsit összegyűltek a szikkadt zsömlék, úgy döntöttem tehát, itt az ideje, hogy fasirtot egyen a család. Hoztak is a gyerekek egy kiló darált húst (sokan vagyunk, sokat eszünk, ipari mennyiséget kell mindenből gyártani). Szombaton hozták a husit, tekintettel a vasárnapi zárva tartásra, be is tettük a hűtőbe, aztán eljött a vasárnap, hozzáláttam a dologhoz. Összevágtam a hagymát, megdinszteltem, beáztattam tejbe a zsömléket, ezek után bekevertem volna az alapanyagot, kinyitottam a hűtőt, hogy kivegyem a darált húst, látom ám, hogy nincs már ott, ahol volt. Valaki nyilván elpakolta valahova, tűvé teszem az összes polcot, fiókot, sehol se találom. Megismétlem  a műveletet ötször, mert ugye sose lehet tudni, lehet, hogy ott van, csak én nem látom, de továbbra sincs sehol. A fagyasztót is tűvé teszem, hátha valaki odarejtette, de hát ott sincs.

Nincs más hátra, segítségért kiabálok, jöjjön valaki fiatalabb, aki majd nyilván megtalálja, hiszen ott kell annak lenni, csak én nem látom. Második felvonás: az egész család a darált húst keresi, továbbra is sikertelenül. Meggyanúsítom a fiamat, hogy esetleg tévedésből megetette a kutyával a húst, de azt mondja, ártatlan. A kisebbik fiam a barátnőjénél van, hirtelen ötlet, talán ők vitték magukkal. Nosza, telefon a gyereknek, persze kiderül, hogy nem vitték el, miért is vitték volna, soha nem tettek ilyet, nem győzök elnézést kérni a gyanúsításért. Tanácstalanok vagyunk, megoldhatatlan rejtéllyel találtuk szembe magunkat. A lányom ötlete, hogy esetleg rabló járt nálunk. Sose járt még rabló nálunk, ami persze nem jelenti azt, hogy most se járhatott, na de miféle rabló az ilyen, hogy pont a darált húst viszi magával? Már ott tartunk, hogy a feltételezett rabló tulajdonságain sajnálkozunk, hiszen elvihette volna a csirkecomb filét is, de ő a darált húst választotta, mikor a lányom egy hirtelen ötlettől vezérelve benéz a mikróba, na és mit talál ott? Hát a darált húst. A fiamnak ekkor eszébe jut, hogy ja, igen, ő tette oda, csak átmenetileg, amíg pakolt valamit a hűtőben, csak aztán megfeledkezett róla. 

A fasirt a füstbe ment, a husit az előkészített hozzávalókkal összekeverve megkapta a kutya, nagyon örült neki, mi pedig rántott combfilét ettünk krumplipürével. Összességében a mérleg pozitív: megint nem raboltak ki bennünket. 

Minden kezdet nehéz

Nagyon kezdő vagyok ezen a felületen. Bloggerként nem vagyok újonc, eddigi törzshelyemet, a Nolblogot valamilyen titokzatos ok miatt felszámolják. Mostanáig nem kerestem másik helyet, láttam sokféle javaslatot, de egyik se ejtett rabul, itt viszont mintha esélyt látnék arra, hogy akár otthon is érezhetem magam. Egészen biztosan ügyetlenkedni fogok kezdetben, de talán belejövök idővel, ha meg nem, hát többet is veszített már a világ. Sablont is kellett volna választanom, de elmulasztottam, nem tudom, utólag lehet-e pótolni, majd kiderül.
Nem ismerem az itteni társaságot, azt se tudom, hogy van-e itt társaság vagy teljesen esetleges a látogatók érkezése. Egyelőre tehát csak puhatolózom, ez most egy próba, ha sikerrel járok, folytatom.

Mindenkinek van egy álma...

Nekem kettő is volt, de most már sajnos, csak egy maradt. Barátném meséli, hogy a lányáék találtak valami nagyon kedvező árú, akciós repülőjegyet Havaii-ra, és mivel tavaly házasodtak, de nászúton még nem igazán voltak, úgy döntöttek, hogy ez lesz a nászútjuk. Időközben persze kiderült, hogy nem véletlenül voltak azok a jegyek annyira olcsók, mert amikor nézegették, hogy hol lehetne megszállni, enni, kiderült, hogy annyira brutálisan drága minden, hogy már-már megfizethetetlen. Most el kell dönteniük, hogy vagy a kedvezményes jegyet választják, vagy veszni hagyják. Eladni ugyanis már nem lehet. Ha utaznak, akkor viszont a gatyájukat is kosztra-kvártélyra fogják költeni, hacsak nem úgy döntenek, hogy egész idő alatt a tengerparton fognak lakni a homokban és bogyókat, gyökereket enni.
Alaposan kibeszéltük a témát, aztán mondom, hogy nem is értem, miért ilyen divatos helyekre szeretnek utazni az emberek. Ha már mindenképpen utazni akarnék, én feltétlenül Izlandra utaznék, láttam képeket a földből kilövellő gőzről, azt szívesen megnézném közelről. Erre kiderült, hogy a legjobb helyen mondtam ezt, a barátném ugyanis - lányostul - néhány éve volt Izlandon. Elmesélte hát az utazását.
Májusban jártak ott, abban a hiszemben, hogy akkor már ott is tavasz van. Ehhez képest borzasztó hideg volt, négy napig tartott a kaland, mindvégig szakadt az eső és tombolt a vihar. Egyszer elvitték őket megnézni az ominózus gőzölgéshez, de pont akkor az istennek se akart gőzölögni, mert az nem olyan, hogy folyamatosan pipál, hanem hol pöffent, hol nem, és akkor éppen nem pöffentett. Jártak az ottani tengerparton is, fekete sziklák szegélyezik, ettől a víz is feketének tűnik, az ég is borult volt, hát valahogy így képzeli el az ember a poklot. Amúgy kopár az egész sziget, sehol egy zuzmó, viszont szerencsére nem nagy, néhány nap alatt az unásig megismerhető, főleg, mert gyakorlatilag nincs rajta semmi. Valamilyen titokzatos oknál  fogva mégis élnek ott emberek, érdekes lenne megkérdezni őket, vajon mi vonzót találnak azon a sivár vidéken. Valami oka biztosan van, ha nem mentek még mind világgá.
A lényeg az, hogy miután megkaptam a kiképzést Izlandról, oda már nem szeretnék menni. Maradt még Szicília. Ezt most ki is beszélem, és ha netán most jön valaki és elmeséli, milyen borzasztó hely az is, akkor itt maradok álmok nélkül.